Molnár Dóra Eszter megnyitón elhangzott írása:
A reklámszatyor tejfehérjén
átszűrődött a neonfény
László János
kiállításához
A képek dobozokba kerültek át, „többé már nem a valóság tükrei, hanem
bevették magukat a valóság közepébe, és azt hiperreálissá alakították. A kép
már nem tudja elképzelni a valóságot, mert már ő a valóság. A virtuális
valóságban a dolgok olyanok, mintha felfalták volna a saját tükrüket. A tükör
felfalása után átlátszóvá váltak saját maguk számára, nincsenek többé titkaik… itt
már csak transzparencia van, és a dolgok, amelyek teljesen jelenlévők önmaguk
számára láthatóságukban, virtualitásukban, könyörtelen másukban… már csak a
képernyőre íródnak, a sok milliárd képernyőre, amelyek horizontján eltűnt a
valóság és tulajdonképpen a kép is.” László János egy megbízható rendszerként működik, ami nem lesz vírusos,
nem fagy le soha, de számos olyan kiegészítővel rendelkezik, amellyel más gépek
nem. Más emberek sem. Egy rendszer megoszt ugyan, de csak a célszerűségig; nem
nyújt többletet, nem reflektál, nem segít, nincsenek érzései, merev tömbként
mindennapjaink része, egy panel, de nem ad hozzá, nem leszünk általa többek. Nem
csak a személyisége ennek a tökéletes ellenpontja, hanem a munkái is. Mindig
egy kicsit hozzáad, kibővít, sosem elég egy-egy kedves szóból, vonalból,
foltból, mindig tovább akar építkezni.
Egy merev, materiális rendszer
összecsapása egy szakrálissal – egy levegős, feltétel nélküli világ, melyben a
kagylószárnyú galambok is képesek repülni, a műanyag szocialista munkásnő is
megpihenhet egyszer, talán; leteheti végre a vödröt, amelyet évtizedek óra tart
a kezében. Mert bármi lehetséges.
„Lenne
tehát valami, ami ellensúlyozza a világ illúziójának elvesztését, ez pedig e
világ objektív iróniájának megjelenítése. (…)Az irónia mint a világ
dezillúziójának univerzális és spirituális formája.”(Baudrillard:
A művészet összeesküvése)
Káin és Ábel története egy Kinder
tojáson, Krisztus tesco kenyérré változtatása nem csak egy akciós pillanat. A
sokszor ellentmondásosnak tűnő eszközrendszereket vonja össze ebbe a külön
világba, ahol az újkori nippek találkoznak a régmúlt anyagokkal, ahol a panel
csak egy lágy pausz papír és a zeller pálmafa.
A tömegtermelés világhírű emblémái (mint
a Coca Cola) és a domesztikált tömegtermelés eredményei (mint a gobelin, a
fröccsentett műanyag növények és állatok) egyaránt megjelennek László János
munkáiban. A különböző használati tárgyak – amelyekhez akarva-akaratlanul
mindenki társít valamilyen személyes emléket, történetet –, társadalmi
cinkosságként villannak fel, mint egy közös kód. A hugii műanyag hajráfja, az
öcsike kisautója, a műanyag kristály, ami egyaránt lóghat nyakon, lámpán, konyhában,
vagy jóga órán. Egy alternatív élet-játék modelljei ezek a dobozok.
„A
japánok minden ipari tárgyban istenséget sejtenek. Nálunk ez az isteni jelenlét
aprócska ironikus szikrává zsugorodott, mégis, szellemi forma még.”
A műanyag állatok útnak eredtek, de nem olyan
Tarr Hajnalkás, merev rendszerben.
Ezeknek az állatoknak egyéniségük van, kérem szépen.
Kólanyalóka és zellerszál ide,
Jókora Cora falatok pedig oda,
A Nap fölkel,
és a fogyasztói társadalom elleni ádáz
küzdelemben,
János dönt – egy harmonikus világ
mellett,
– Minden lény javára.
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
